Az már más dolog,hogy nem a legjobb :(
Deea=)
Lábaim bizseregni kezdtek az eddig megtett utam hossza miatt, ezért egy fájdalmas sóhaj kíséretében megálltam, s térdeimre támaszkodva levegő után kapkodtam. Úgy éreztem, mintha több kilométert szaladtam volna valaki elől. Pontosabban valakik elől, mert megpróbáltak irányítani. Szerintük London egy koszfészek, ahol az utcakölykök trógerkednek. Ezen persze elröhögtem magam, s próbáltam érthetően elmondani, hogy badarság. Ezután ők nevettek ki engem, majd elkezdtek papolni az élet fontosabb dolgairól. Arról, hogy kell egy jól fizető állás, egy szép kertes ház, egy okos, szerény fiú akitől majd lesz néhány gyerekem. Én ilyenkor nem is figyelek oda, hisz két éve már, hogy ezt hajtogatják - a körmeimnek szentelem figyelmem nagy részét. Apám ezt észrevéve hangosan felhorkant, kezeivel az asztalra csap, azt hajtogatja, hogy egy neveletlen csitri vagyok, bár tudnák, hogy mit és azt mikor rontották el.
Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy én bizony odafigyeltem. Apám arca hirtelen váltott vörös színbe, kezét ökölbe szorította, majd olyat mondott, amit még soha. Azt mondta, hogy bár elmennék tőlük. Na akkor éreztem, hogy a saját szüleim ellenem fordultak. Anyám arca rideg volt, míg apámé közönyös maradt, nem mutattak semmi megbánást. Mintha tört döftek volna a szívembe, de amikor anyám gúnyosan elmosolyodva helyeselte apám mondatát, elhatároztam, hogy többet nem fogok miattuk sírni.
S most mégis sírok, miközben ők meg sem érdemlik.
Akkoriban, mikor még kis 8 éves voltam, mindenki azt mondta modell leszek. Majd elkezdtem kamaszodni s pattanások tömkelege jelent meg a homlokomon. Na akkor mindenki egyetértett abban, hogy belőlem biztos nem lesz modell. Ebben az időszakomban pedig az a baj velem, hogy hogyan öltözködöm. Ha feketében, akkor gót vagyok, ha színesben akkor meg hippi.Csak egyetlen testvérem értett meg igazán, de Ő elment, s vele együtt a szeretet is kislisszolt a családból.
Többet nem volt közös filmnézés, hangulatos vasárnapi vacsora, a családból kihűlt a szeretet s csak a gyűlölet maradt. A szívem köré egy erős falat húztam, nem nevettem, mosolyogtam többet, csak a box maradt nekem.
Ilyenkor mindenki furcsán nézett rám, egy lány sem boxolt eddig közülük, badarság. De én szoktam, mára nem csak hobbim, de életcélommá is vált.
Ez vagyok én és sosem fogok megváltozni senkiért sem....
